Alább közzétesszük A magyar nemzet című dokumentumot, amely a Magyarok

VIII. Világkongresszusa Záró-nyilatkozatának szerves része.

A magyar nép, a magyar nemzet, a Szent Korona országa

2.1. A magyarság az a rejtélyes módon megmaradt nép, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti, jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultúráját és még kisebb mértékben – a szerves műveltség, a mitológia, az archaikus népmese által – a hitvilágát.

A magyar nép ősnép, amelynek jelenleg elismert történelme ugyan csupán az utolsó ezerszáz esztendőre tekint vissza, ám amelynek műveltségteremtő és államalapító ereje bizonyítottan kimutatható öt földrészen: Európában[1], Ázsiában[2], Afrikában[3], Észak-[4] és Dél-Amerikában[5].




A magyar nép olyan történelmi gyökerekkel rendelkező közösség, amelynek tagjai azonos módon viszonyulnak teremtő, mindenható Istenükhöz és természeti környezetükhöz[6].

Miután a magyar nép európai ősiségét kétségbevonhatatlanul bizonyították a legfejlettebb tudományos módszerek[7] és [8], és miután békés, mindenkor alkotó (teremtő) életvitelének valamint ősi nyelvének nyomai megőrződtek a Kárpát-medencétől a Sárga-tengerig[9], Mezopotámiától a Nílus partjáig[10], nem kétséges, hogy a nemzetközi tudományos és a politikai közösségnek előbb-utóbb el kell ismernie a magyarokat „mint a bronz- és vaskori Európa egyik legeredetibb és legjelentősebb civilizációjának megalapítóit”.[11]

2.2. A magyar nép legnagyobb értéke, tudatának, lelkének kifejezője, alakítója a magyar nyelv, amelyről a több mint száz nyelvet beszélő Sir John Bowring (1792-1872), angol nyelvész és diplomata ekképp fogalmazott:

„A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír. Az angol ember büszke lehet, hogy nyelve magán hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rakódtak egybe. Ellenben a magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek.”[12]

A magyar nyelvet gyökrendszere és ragozó természete különleges tömörséggel és időbeni állandósággal vértezi fel, aminek következtében a XIII. századi magyar nyelvemlékek oly kevéssé különböznek a mai magyar szövegektől.

A világot egységben látó logikája, amely az általánostól a sajátos felé, az összetettől a részletek felé mutat, mélyen beépül e nyelvet beszélők életébe, lelkiségük részévé válik, és alapvetően összefüggésbe hozható a magyarság békés természetével, igazságközpontú életszemléletével, egyszóval a magyar néplélekkel.




A magyar nyelv fogalmi ereje kimagasló tudományos eredmények, képi ereje pedig páratlan művészi értékek forrása.

2.3. A magyar nép zenéje a pentaton hangzású dallamvilágra épül. Több mint 200.000 lejegyzett dalból álló népdalkincse ékes bizonyítéka ősiségének és jelzi a többi pentaton dallamkincset őrző néppel való rokonságát is.

2.4. A szkíták hitvilágában gyökerező egyistenhit egy szakrális királyság hitvilága. A világi és a szakrális hierarchia szükségszerűen egybeesett. A szakrális király táltoskirály volt[13].

2.5. A magyar nép alkotta közösségek legalapvetőbb értékei az igazság, a tisztesség és a méltányosság, amelyek akkor érvényesülnek, ha áthatja e közösségeket a szolidaritás, a szeretet és az életigenlés. E nélkül a magyar közösségek gyarapodása nem képzelhető el.[14]

2.6. A magyar nép az adott szó megmásíthatatlanságára építette emberi kapcsolatait, amelyeket sorsfordító pillanatokban vérszerződéssel pecsételtek meg.

A magyar nép büszkén őrzi a szkíta-hun-avar-magyar[15] ősiség legfényesebb alakjának, Atillának emlékét.

Népünk erényei mindenkor megtalálhatók az általa megteremtett államok berendezkedésében, amelyek közül a legutolsó a honvisszaszerző Árpád nagyfejedelem által Ópusztaszeren megszervezett, Kárpát-medencei magyar állam, amelyet Szent István király a kereszténység jegyében mindörökre felajánlott a Szűzanyának, a magyarok Boldogasszonyának[16].

2.7. A magyar társadalomban – régészeti adatokkal alátámaszthatóan – ősidőktől fogva érvényesült a mellérendelő szemlélet, és most a keményen alárendelő környezetben is konokul ez a szemlélet uralja a magyar gondolkodást. A mellérendelő szemlélet kimutatható a magyar nyelvben, a magyar népmesékben, az ősi magyar törvénykezésben[17].

2.8. A magyar néppel egymást kiegészítő, mellérendelő viszonyban él az ugyancsak magyar anyanyelvű, határőrző székely nép, amelynek tagjai születésüknél fogva nemességet élveztek[18].

3.1. A magyar nemzet a Szent Korona közjogi rendje szerinti államot megalkotó nép.

3.2. A világszórványban a nemzet tagjaiban, valamint a magyarságtudatot megtartó szervezetek és rendezvények révén él. Válságos történelmi időszakokban a világszórványnak nemzetmentő szerep jut[19].

4.1. A magyar állam a Szent Korona közjogi rendje szerint létrehozott és fenntartott igazságalapú joguralmi intézményrendszer, Werbőczy István alábbi meghatározása szerint:

„Az igazság, jog és jogtudomány pedig különbözik egymástól.

1§ Mert az igazság erény, tudniillik erkölcsi. A jog az erények végrehajtója. A jogtudomány ennek a jognak a tudása.



2§ Továbbá, az igazság az erények közt a legfőbb jó, a jog középrendű, a jogtudomány a legkisebb.



3§ Továbbá, az igazság mindenkinek megadja az övét; a jog meg elősegíti; a jogtudomány pedig
tanítja, hogyan történjék ez.”

(Werbőczy: Tripartitum, Előbeszéd, 5. czím)

4.2. A magyar királyságot, tekintettel alapítóinak ősiségére, egyetlen archiregnumként[20], azaz őskirályságként ismerte el a kor főhatalma, a pápaság, és ugyancsak egyetlenként, egyedi jogállású, a pápasággal mellérendelő viszonyban levő, apostoli királyságként határozta meg.

Ez az az állam, amely immanens fejlődése folytán jutott el a főhatalomnak a Szent Koronára, mint az állam első számú személyiségére, első számú közjogi méltóságára való ruházásáig.

A magyar állam megalkotja és 1222-ben elfogadja a szárazföldi Európa első alkotmányának tekintett Aranybullát. Ennek előzménye a magyar alkotmányosságnak a magyar nemzet által ismert, követett, gyakorolt, vezetőitől megkövetelt öt alapelve: a személy védelme; a joguralom elve; a függetlenség elve; a törvény előtti egyenlőség; az önkormányzat[21].

4.3. A Szent Korona országa az első és mindmáig az egyetlen olyan állam, amely a legmesszemenőbben épít az Isten arcmására teremtett, minden egyes embert megillető emberi méltóságra. A Szent Korona országa történelmileg egyedülálló biztosítékát nyújtja az élet teljességének és szentségének, az emberi méltóságnak, az osztott, ellenőrzött, mellérendelő hatalomgyakorlásnak, a nyelvi sokféleségnek és nyelvközösségi önrendelkezésnek.

4.4. A Szent Korona országának tagja minden nép és népcsoport, mely a Szent Korona főhatalma alá helyezi magát, történelmi létével hozzájárul értékrendje formálásához, megszilárdításához, vállalja és megvalósítja a Szent Korona-tagságból fakadó (azzal járó) sorsközösséget, megalkuvás nélkül védelmezi azt minden (külső vagy belső) ellenségével szemben.

4.5. A Szent Korona vendégjogát élvezi minden nép és népcsoport, mely annak főhatalma alá helyezi magát, tudomásul veszi és tiszteletben tartja, ellenségeivel szemben védelembe veszi alkotmányos rendjét.

4.6. A Szent Korona országának ellensége az a személy vagy közösség, aki/amely szándékosan vagy a magyar nemzet törvényes vezetőinek figyelmeztetése ellenére alkotmányos rendjét bomlasztó vagy romboló tevékenységet fejt ki, illetve a Szent Korona ellen cselekszik.

4.7. A 4.3. és 4.4-ből következően a magyar nemzet nem ismeri el a trianoni és párizsi diktátumok általi jogtipró szétdarabolását.

5.1. Az államalapító magyar nemzet mellett az évszázadok során számos nép és népcsoport vált a Szent Korona országának tagjává.

E népek és népcsoportok számára területi autonómiát biztosított, míg a később betelepülő kisebbségeknek egyházi kulturális autonómia keretei között tette lehetővé az anyanyelvű közösségépítést, a többetnikumú városokban az etnikai és vallási megoszlás szerinti arányosított önkormányzati rendszerben pedig a helyi nyelvek és vallásfelekezetek egyenrangú érdekérvényesítését biztosította, és a szubszidiaritás (székiség[22]) elve alapján a helyi közösségek kifejlődését szavatolta[23].

E népek, népcsoportok – Szent István intelmeinek jegyében – szabadon gyarapodhattak, és ugyanakkor színesítették, erősítették illetve erősítik az országot.