Révay Péter koronaőr 1613-ban írt emlékirataiban a sorsról elmélkedve, döbbenettel, szorongással, de egyben csodálattal látja, hogy a Szent Korona történetében is felismerhető a bölcsek által már sokszor megállapított sorsszerű változás, amely az ötszázadik esztendő környékén szokott bekövetkezni. Fél évszázadonként ugyanis a legtöbb országban megváltozik a hatalmi és polgári berendezkedés és egy új korszak kezdődik. Megemlíti, hogy Krisztus ezredik, a Szent Korona születésétől, Szent István uralkodásától Mátyás haláláig 490 év telik el, amikor Magyarország a fejlődés csúcspontjára ér, virágzik és pompázik.

Ezt az ötszáz évente ismétlődő törvényszerűséget használva megtudhatjuk, hogy mikor voltak és lesznek a magyar történelem fordulópontjai. Mátyás királlyá választásától  kétszer ötszáz évet visszaszámolva Atilla korához jutunk. A Kárpát-medence Dunától nyugatra eső része és Erdély, ekkor Augustus, Claudius és Traianus császár hadjáratai következtében a Római Birodalom része volt. Mivel a medence területi egysége széttagozódott, és az északi valamint a középső területeken élő törzsek összefogása és küzdelme is kevésnek bizonyult az elfoglalt területek visszafoglalásában, törvényszerűvé vált egy erejében és létszámában is sokkal nagyobb népcsoport feltűnése. A hunok a 400-as évektől kezdve fokozatosan birtokukba vették a Kárpát-medencét. 424 körül Ruga nagykirály már áttette a birodalma székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra, majd 434-ben Pannónia és egyben az egész terület is hun uralom alá került. 434-ben Atilla és Buda, 445-től pedig Atilla egyedül lett a birodalom feje, kinek uralkodása alatt emelkedett tetőpontjára  a hun hatalom ereje. Ettől kezdve azonban fiainak a hatalom megszerzésére irányuló egymás elleni viszálykodása a felbomlásig gyengítette a birodalmat.

Atilla korához ötszáz évet adva elérkezünk az Árpád vezette magyarok hazatéréséhez, a magyar királyi hatalom megszilárdulásához, az Árpád korhoz. A bejövetel előtt a Kárpát-medence területe ismét idegen népek birtokában volt. A dunántúli területeket a frankok uralták, a Felvidéket a morvák, Erdély déli részét pedig a bolgárok foglalták el. A középső területeken ekkor a magyarokkal rokon avar törzsek éltek. Írásos forrás szerint a magyarok bolgár felkérésre 839-ben Bizánc ellen vonultak, 861-ben beavatkoztak a bajor trónviszályokba, 881-ben pedig a frankokat támadták meg. Ezt követően a magyar hadak egyre többször fordultak meg a Kárpát-medencében és a Balkánon, gyengítve az itt állomásozó népek haderejét, ezzel mintegy előkészítve a medence teljes elfoglalását. 892-ben a Felvidéki harcok után az Erdélyi területek  nagy részét már magyar törzsek birtokolták. 895-ben a bolgárok ellen indított hadjárat sikereként már Erdély déli területeit, 900 után pedig a Dunántúlt, és a morvák birtokolta észak-nyugati területeket foglalták vissza. 907-ben a bajorok vezette többszörös túlerőben lévő nemzetközi sereg támadása megpróbált döntő csapást mérni a magyar törzsekre. Pozsonynál a magyar haderő azonban megállította az előrenyomulást, és megsemmisítő vereséget mért IV. Lajos király csapataira. Ennek eredményeképpen a Kárpát-medencében megerősödött a Magyar Fejedelemség helyzete, s ezzel együtt ismét helyreállt a terület egysége.

Az utolsó Árpád-házi király III. András halála után a Magyar Királyságot a széthullás fenyegette. Megjelentek az idegen trónkövetelők, a hatalom megszerzéséért trónviszályok és fegyveres harcok hosszú sora követte egymást. A királyi címet cseh, bajor származású, valamint az Anjou és a Habsburg család tagjai viselték. Erzsébet királyné az udvarhölgyével ellopatta a Visegrádon őrzött Szent Koronát, s a még csecsemő fiát, Lászlót királlyá koronáztatta. Majd ezt követően a Koronát birtokolva Bécsbe menekültek. Ezután III. Frigyes, V. László gyámja elfoglalta a magyar területek észak-nyugati részét egészen Győrig. Az ország dél-nyugati területeit Brankovics György szerb despota próbálta meg elszakítani. A Felvidéket Giskra János egészen a mai határig ellenőrzés alatt tartotta, Erdélyben Vlad vajda, délen pedig a törökök mind gyakrabb támadásai jelentették a veszélyt. Az állandó harcok és a polgárháborús viszonyok miatt a Magyar Királyság ekkor már a felbomlás határán lebegett. Ebben a helyzetben azonban megközelítőleg az ötszázadik év letelte után a magyar történelemben újabb fordulat következett be. 1458-ban a rákosi országgyűlésen összegyűlt főrendek a Hunyadi pártiak kérésére Hunyadi Mátyást királlyá választották. Mátyás rövid időn belül megszilárdította a hatalmát, leszámolt az ellene lázadókkal és összeesküvőkkel, visszafoglalta a kiszakított területeket és sikeresen feltartóztatta a török hadak betöréseit. 80 ezer aranyforintért visszavásárolta az elzálogosított Szent Koronát, mellyel 1464-ben királlyá koronázták. Törvényei valamint pénzügyi intézkedései eredményeképpen a Magyar Királyság a térség legerősebb hatalmává vált mind gazdaságilag mind pedig katonailag. Habár a Hunyadiak korában a rend ismét helyreállt, az erős központosított hatalom Mátyás 1490-ben bekövetkezett mérgezéses halála után fokozatosan hanyatlani, gyengülni kezdett.

Hunyadi Mátyás halálának évéhez ötszáz esztendőt hozzáadva már napjainkhoz jutunk. Trianonban a világtörténelem legszégyenteljesebb döntésével, mellyel a nemzetünk sírhelyét ásták meg, a Magyar Királyság területének több mint 84 százalékát szakították el. Ezzel a határozattal újból megszűnt a Kárpát-medence ősi egysége. A nemzet testében jelenleg a liberális métely élősködik, fertőz és mérgez. Ennek eredményeképpen erénnyé vált a hazugság, a lopás, a csalás, a lenyúlás, a hazaárulás, az azonosnemű szerelem és még sorolhatnám. Mindenhol mocsok és szenny. Bűnözők alkotnak törvényeket, kreálnak ügyeket s hozatnak nekik tetsző ítéletet. Ismét polgárháborús helyzethez közeli viszonyok uralkodnak, sőt mindezt felülről gerjesztik és táplálják. Az itt trónoló, idegen érdekek által vezérelt helytartók és végrehajtók, a gazdaság szándékos tönkretételével, az ország kiszolgáltatottá válásával a még megmaradt nemzeti vagyon átjátszását, majd hazánk végleges felvásárlását segítik elő. Az idegen szívűek nemzeti kincseink, földjeink, vizeink megszerzésére törekednek, miközben hazánkat vigalmi negyeddé züllesztik. A legszomorúbb hogy nemcsak a jelenlegi határainkon kívül, hanem már szűkebb kis hazánkban is gyűlölnek bennünket. Nemzeti jelképeinket gyalázzák, szemétdombra kívánják, pribékjeikkel veretnek, lincselnek s szemeket lőnek ki, az ünneplőket pedig megalázó módon ketrecbe zárják. Ha pedig a magyar saját hazája védelmére kel, nemzete jobbulását kívánja vagy törvényes rendet akar, akkor nácizmust kiáltanak, fajgyűlölettel vádolják. Mi magyarok csak egyben bízhatunk. Ismét megjelenik majd az a legyőzhetetlen erő és akarat, ami fél évszázadonként mindig gyökeres változást és egy dicsőséges jobb kort hozott nemzetünk életébe. Mivel a Hunyadiak korától, azaz Mátyás halálától már 519 év telt el, a hajnali fény, a megtisztulás első sugarai egy erőskezű, a nemzeti érdekeket mindenek fölé helyező hazafi személyében hamarosan láthatóvá válnak. Az odáig vezető út azonban ismerve múltunkat, csapdákkal, nehéz küzdelmekkel, olykor szenvedésekkel, megaláztatásokkal  lesz tele.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

(József Attila: Nem, nem, soha!)

csaba-vezer.freeblog.hu